CukojBojsÓ blogocskája^^

"Bármikor, ha engedek az érzelmeimnek, fájdalom ér. Mindig ez van. Megismerek egy fickót, azt hiszem, remek a helyzet. Bárkinek az járna a fejében, milyen jó irányban halad, én meg azt várom, mikor ér csalódás."
        (Minden kút Rómába vezet c. film)

Ha tehetném, álmot küldenék Neked,
ezernyi színes szárnyú pillangót.
Már látom is, ahogy körberepdesnek
a szivárvány minden színében pompázva.
Lebbenjenek kezedre, szádra,
pihenjenek meg alvó arcodon
és simítsák még szebbé az életed.
Majd amikor felébredsz és egy mély lélegzetet veszel,
megízleled az elmúlt év ízét,
és megérzed a következő év csodáját.
Kívánom, hogy megannyi álmod váljon valóra...

"Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom." 
        (Elizabeth Lee Wurtzel)

Visszafelé leélni az életet: ha újra születnék, ezt szeretném. Halva kezdem és rögtön kikelek a koporsóból. Öregként felébredve nap mint nap jobban érzem magam. Miután túl egészséges lettem, kirúgnak az öregek otthonából, majd évekig élek gondtalan nyugdíjasként és bekaszálom a lejáró öregségi biztosításokat. Ezután, amikor dolgozni kezdek, az első napon arany karórát kapok a főnökömtől. Negyven-egynéhány évet dolgozom, mialatt egyre fiatalabb leszek, míg végül kiskorú lévén abba kell hagynom a munkát. Jönnek a gimnáziumi évek: pia, bulik, boldog promiszkuitás. Ahogy fiatalodom, úgy válok egyre gyerekesebbé. Jön az általános iskola: végtelen játék, semmi felelősség! Pár év múlva kisbaba leszek és mindenki kezét-lábát töri, hogy mosolyogjak rájuk. Az utolsó 9
hónapot békés lebegéssel töltöm egy termálfürdő-szerű helyen, ahol mindent megkapok, ami csak kell: központi fűtés, on-line szobaszervíz, stb. Míg végül... befejezem egy jó orgazmusként.

I gave up........

"Nyisd ki a szíved valakinek, és ő jól megszívat! Talán egyszerűbb, ha senkit sem engedünk be."
        (Buffy, a vámpírok réme c. film)
 

A szeretetben - mondják az angyalok - titkok nem csak azért léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez - és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit ezután fog elkövetni.

Infernal - Ten miles

Hétfőn megyek Pestre eredményhirdetésre. Régebben beküldtem egy novellát, egy alkotói pályázatra, annak lesz most az eredményhirdetése. A nevelőtanárommal megyek, akivel köztudottan nem bírjuk egymást, szóval érdekes lesz... Na mindegy, itt van a novella, ha érdekel vkit:)

Fekete pillangó

Fekete ruhában, könnyekkel küszködve ült a fürdőszoba padlóján. Teljesen magába volt zuhanva, így még talán soha nem látta senki. Ki volt készülve idegileg. Szilárd erővel markolta a konyhakést az alkarja fölött és gondolkozott, hogy megtegye-e vagy nem.

A barátja temetéséről jött. Diszkóbaleset. A hátsó ülésen középen ült, majd a frontális ütközés következtében kirepült a szélvédőn. Esélye sem volt a barátjának, hogy túlélje.

A szülei nem voltak otthon, dolgoztak. Mint mindig. Soha nem ápolt velük jó kapcsolatot. Nem volt meg a szülő-gyermek viszony. Apja, ha éppen otthon volt, mindig mindenbe belekötött. Egy ideig próbált megfelelni az elvárásainak, de miután rájött, hogy ez képtelenség, feladta. Inkább tűrte apja piszkálódásait, és magába fojtotta csípős megjegyzéseit. Sokan ezért nem szerették őt. Túl őszintén megmondta a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De nem mindennel volt ám ilyen őszinte. Belegondolt, hogy hányszor, de hányszor elmondhatta volna barátainak, hogy mit érez. A barátainak? Igen, így nevezte őket, bár ez nem teljesen volt igaz. Gyakorta együtt töltötték az időt, sokszor kacagtak együtt, megannyi emlék fűzte hozzájuk őt. Mégsem ismerték őt, a valódi énjét. Hisz sohasem önmagát adta. A legtöbb ember úgy ismerte, hogy szókimondó, mindig mosolygó, életvidám lány. Pedig egyáltalán nem tartotta magát boldognak. Annyira jól ment neki ez a szerepjáték, hogy teljesen eluralkodott fölötte. Joggal mondhatta volna magáról, hogy depressziós, de ezt legtöbbször magának sem vallotta be, nemhogy másoknak. Soha nem beszélt senkinek a problémáiról, mindig magába fojtotta őket. Talán azért, mert neki ez így kényelmesebb volt, vagy esetleg amiatt, mert nem szeretett volna másokat fárasztani a gondjaival. Még ha ez mások számára nem is jelentett volna fáradságot.

Vihar dúlt benne évek óta, kívül pedig mindenki napsütést látott. Két héttel ezelőtt megláthatta a boldogság kék madarát, de amilyen hamar jött, olyan gyorsan tova is szállt. Mindössze két hét halvány boldogság adatott meg számára, amit Isten módszeresen el is vett tőle. Számára ez a boldogság a szerelem volt.
Miért? Folyton ezt kérdezte magától. Egy dal jutott eszébe, amit halkan dúdolni kezdett: „… a szerelem nekem nem a május. Én örülök, ha valahogy túlélem. A szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiherélem.” Imádta ezt a dalt. Ebben a néhány mondatban benne volt minden, de legfőképpen a mérhetetlen reménytelenség, amit számára hozott az élet.

Soha nem érezte magát huzamosabb ideig boldognak. Talán így volt megírva, talán ez volt a sorsa. Amiről joggal gondolhatta, hogy nem ezt érdemli.

„Éltem és ebbe más is belehalt már.”- visszhangzottak József Attila szavai fülében. Úgy érezte ő is felelős barátja haláláért. A haláleset után többször megfordult a fejében a kérdés, hogy miért nem tartott vele azon a bizonyos estén. Persze a választ tudta: tanulnia kellett. Gyakran azt is túl soknak érezte. A rengeteg elvárás, aminek sokszor nem tudott megfelelni, a sok probléma, ami a nyakába szakadt. Azt érezte, hogy az élet túllépett rajta, már nem bírta tovább sem idegileg, sem lelkileg. Már annyi katasztrófát átélt, annyit félt, annyit próbálkozott hiába, hogy ez teljesen felőrölte.

Miért? Miért? -állandóan ez a kérdés csengett a fülében. Nem értette mi okból bánt vele ilyen kegyetlenül az élet, fájt számára a lét minden perce. Keserű mosollyal kelt fel minden reggel, és keserű mosollyal feküdt le minden este.

Csepp-hullott le az első könnycsepp az arcáról. Nem érzett mást, csak mély szánalmat és mérhetetlen fájdalmat. Hogy miért érdemelte ezt? Ő maga sem tudta. Csepp- hallatszott ismét tompán. Felemelte a kést, hirtelen meglendült a keze, de aztán mégis megtorpant: Mi lesz a barátaimmal? A családommal? Mi lesz, ha később jobbra fordulna minden, és én meg most véget vetek a szenvedésekkel teli életemnek? Csepp, Csepp- csengett ismét könnyei koppanásának hangja.

Túl gyávának érezte magát ahhoz, hogy megtegye. Még véget sem tud vetni az életének. Mély szánalommal töltötte el, arra gondolva, hogy még erre sem képes. Csepp, csepp.

Elkezdtek cikázni a gondolatai a múlt képeire gondolva. Egyszerűen nem érzett élni akarást. Ennek ellenére volt némi élethez való ragaszkodása. Ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A teste tiltakozik a megsemmisülés előtt. Mindig is megterhelőnek érezte az életet. Mégis… mégis most úgy érzi, talán élete legrosszabb döntése lenne, ha eldobná magától – a számára feleslegesnek tűnő- életét.

Hirtelen a könnyek száma megsokszorozódott, és kitört belőle a heves zokogás. Régen sírt már igazán. Nagyon ritkán tudta magából kiadni ilyen módon a feszültséget. Pedig talán könnyebb lett volna. Ha néha ily módon kiürítette volna szívének, lelkének összes fájdalmát, kis időre ugyan, de megnyugvást érzett. Persze erről senki nem tudott, nem sírt mások előtt, szégyellte könnyeit.

 A kést olyan hevesen szorongatta, hogy az ujjbegyei már teljesen elfehéredtek. A kezén az alig-alig észrevehető ereket fürkészte gondolataiba mélyedve. Az járt a fejében, hogy cselekedjen-e. A padlón már egész tócsát képeztek a könnyei, halványan tükrözte vissza a lámpa fényét. Körbenézett magán, és megállapította, hogy szörnyen fest.

Pár perc néma szipogás után döntött. Ismét meglendítette a kést, de most viszont meg is tette, amire készült. Kiserkent a vér, és megbabonázva figyelte, ahogy hullik le a padlóra ritmusos koppanásokkal kísérve. Sós ízű könnyei összekeveredtek a földre hulló édes vérrel. Már nem érzett fájdalmat, a mámor elöntötte, melegség futotta át. Nem bánta meg tettét, remélte, hogy odaát földöntúli boldogságban lehet része. Néhány pillanat múlva, - ami neki óráknak tűntek- a feje koppant a fürdőszoba padlóján. A vér, ami könnyekkel keveredett, szinte körülölelte. Csapzott hajtincsei gyengéden omlottak az arcába. Mosolygott.

Igen, mosolyogva halt meg, talán most érezte magát igazán boldognak, élete utolsó pillanataiban.

Visszatértem Londonból:) Ígértem egy kis élménybeszámolót, tehát megkapjátok.

Az eredeti tervek szerint az osztályommal április 11-étől 16-áig tartózkodtunk volna Londonban kisebb csoportokban, családoknál. Az odaúttal nem voltak problémák, életemben először repültem, de kifejezetten élveztem, nem értem miért paráztak a többiek:)
Aztán a visszaútnál kezdődtek a problémák. Ugye a vilkánkitörés miatt a járatunkat törölték, nem tudtunk hazarepülni. A nagykövet intézett nekünk egy "szállást", ami annyit takart, hogy egy kápolnában aludtunk 37-en, fürdő nem volt, a földön aludtunk matracokon, székeken, ki hogy tudott... Érdekes volt, már csak azért is, mert kiderült, hogy az osztályom fele horkol, többen köhögtek is, szal az ott töltött 2 éjszaka alatt nem sokat aludtam. Az iskola szervezett nekünk buszt, ami eljött értünk London külvárosához, és azzal tértünk vissza Magyarországra, fél Európán keresztül. 26 órán át szinte folyamatosan buszoztunk, kisebb megszakításokkal. Buszon nem igazán tudok aludni, szóval ha azt nézzük, 3 éjszakán keresztül összesen vagy 4-5 órát aludtam. Mikor megérkeztünk hétfőn, riporterek hadai vártak minket, kameráztak, kérdezősködtek. Ha nézitek a híradásokat sokat hallhattatok rólunk, sok újság is megemlített minket, (Magyar Nemzet, Blikk stb.) igazán örültem neki.....
Ha kíváncsiak vagytok, megtekinthettek egy rövidebb riportot ITT.
 

Nagyjából ennyit a Londoni élményeimről, egyébként a hazautazásig nagyon élveztem az egészet :)

Holnap indulok Angliába, és nem leszek egy hétig. Bár mostanában amúgy sem nagyon voltak posztok, ne haragudjatok. Majd ha visszajövök és lesz kedvem, tartok egy kis élménybeszámolót^^

Berakok egy képet a London Eye-ról

P.S.: Sárky, ha köztünk vagy, adj vmi életjelet magadról, mert mostanában nem hallottam felőled...

Fluor - Van sok söröd

Szeretnék egy kicsit reklámozni :) A legjobb rádió, szerintem ^^
Különböző kívánságműsorokkal, partykkal, és mindennel, ami kell ;) Ma például 24 órás kívánságműsor XTC-vel, 15-én, reggel 10 órakor lesz vége *-*

A rádiót itt hallgathatod: http://www.river-line.mlap.hu
Zenét msn-en, ezen a címen kérhetsz: river.line.fm@hotmail.com

Hallgassátok, légyszíves, sokat segítenétek vele, meg persze ösztönöznétek a műsorvezetőket ;)

Thanks a lot ^^

Owl city - Fireflies

"Az ivásnak ugyanaz a törvénye, mint a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárkivel."

"Folyton odajönnek hozzám, mondván, hogy zavarja

őket, hogy dohányzom. Jó vicc, engem meg megöl."

(Wendy Liebman)

I play the same song over and over, because it reminds me on you.

"Éjjel többnyire azzal álmodunk, ami nappal, ébren, a legerősebben hatott ránk."
        (Borisz Leonyidovics Paszternak)
 

Frauenarzt - Das geht ab

Road - Nem kell más

"Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és akkor egyre jobb leszek."
        (Simon András)

Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.

Paulo Coelho