Hétfőn megyek Pestre eredményhirdetésre. Régebben beküldtem egy novellát, egy alkotói pályázatra, annak lesz most az eredményhirdetése. A nevelőtanárommal megyek, akivel köztudottan nem bírjuk egymást, szóval érdekes lesz... Na mindegy, itt van a novella, ha érdekel vkit:)
Fekete pillangó
Fekete ruhában, könnyekkel küszködve ült a fürdőszoba padlóján. Teljesen magába volt zuhanva, így még talán soha nem látta senki. Ki volt készülve idegileg. Szilárd erővel markolta a konyhakést az alkarja fölött és gondolkozott, hogy megtegye-e vagy nem.
A barátja temetéséről jött. Diszkóbaleset. A hátsó ülésen középen ült, majd a frontális ütközés következtében kirepült a szélvédőn. Esélye sem volt a barátjának, hogy túlélje.
A szülei nem voltak otthon, dolgoztak. Mint mindig. Soha nem ápolt velük jó kapcsolatot. Nem volt meg a szülő-gyermek viszony. Apja, ha éppen otthon volt, mindig mindenbe belekötött. Egy ideig próbált megfelelni az elvárásainak, de miután rájött, hogy ez képtelenség, feladta. Inkább tűrte apja piszkálódásait, és magába fojtotta csípős megjegyzéseit. Sokan ezért nem szerették őt. Túl őszintén megmondta a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De nem mindennel volt ám ilyen őszinte. Belegondolt, hogy hányszor, de hányszor elmondhatta volna barátainak, hogy mit érez. A barátainak? Igen, így nevezte őket, bár ez nem teljesen volt igaz. Gyakorta együtt töltötték az időt, sokszor kacagtak együtt, megannyi emlék fűzte hozzájuk őt. Mégsem ismerték őt, a valódi énjét. Hisz sohasem önmagát adta. A legtöbb ember úgy ismerte, hogy szókimondó, mindig mosolygó, életvidám lány. Pedig egyáltalán nem tartotta magát boldognak. Annyira jól ment neki ez a szerepjáték, hogy teljesen eluralkodott fölötte. Joggal mondhatta volna magáról, hogy depressziós, de ezt legtöbbször magának sem vallotta be, nemhogy másoknak. Soha nem beszélt senkinek a problémáiról, mindig magába fojtotta őket. Talán azért, mert neki ez így kényelmesebb volt, vagy esetleg amiatt, mert nem szeretett volna másokat fárasztani a gondjaival. Még ha ez mások számára nem is jelentett volna fáradságot.
Vihar dúlt benne évek óta, kívül pedig mindenki napsütést látott. Két héttel ezelőtt megláthatta a boldogság kék madarát, de amilyen hamar jött, olyan gyorsan tova is szállt. Mindössze két hét halvány boldogság adatott meg számára, amit Isten módszeresen el is vett tőle. Számára ez a boldogság a szerelem volt.
Miért? Folyton ezt kérdezte magától. Egy dal jutott eszébe, amit halkan dúdolni kezdett: „… a szerelem nekem nem a május. Én örülök, ha valahogy túlélem. A szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiherélem.” Imádta ezt a dalt. Ebben a néhány mondatban benne volt minden, de legfőképpen a mérhetetlen reménytelenség, amit számára hozott az élet.
Soha nem érezte magát huzamosabb ideig boldognak. Talán így volt megírva, talán ez volt a sorsa. Amiről joggal gondolhatta, hogy nem ezt érdemli.
„Éltem és ebbe más is belehalt már.”- visszhangzottak József Attila szavai fülében. Úgy érezte ő is felelős barátja haláláért. A haláleset után többször megfordult a fejében a kérdés, hogy miért nem tartott vele azon a bizonyos estén. Persze a választ tudta: tanulnia kellett. Gyakran azt is túl soknak érezte. A rengeteg elvárás, aminek sokszor nem tudott megfelelni, a sok probléma, ami a nyakába szakadt. Azt érezte, hogy az élet túllépett rajta, már nem bírta tovább sem idegileg, sem lelkileg. Már annyi katasztrófát átélt, annyit félt, annyit próbálkozott hiába, hogy ez teljesen felőrölte.
Miért? Miért? -állandóan ez a kérdés csengett a fülében. Nem értette mi okból bánt vele ilyen kegyetlenül az élet, fájt számára a lét minden perce. Keserű mosollyal kelt fel minden reggel, és keserű mosollyal feküdt le minden este.
Csepp-hullott le az első könnycsepp az arcáról. Nem érzett mást, csak mély szánalmat és mérhetetlen fájdalmat. Hogy miért érdemelte ezt? Ő maga sem tudta. Csepp- hallatszott ismét tompán. Felemelte a kést, hirtelen meglendült a keze, de aztán mégis megtorpant: Mi lesz a barátaimmal? A családommal? Mi lesz, ha később jobbra fordulna minden, és én meg most véget vetek a szenvedésekkel teli életemnek? Csepp, Csepp- csengett ismét könnyei koppanásának hangja.
Túl gyávának érezte magát ahhoz, hogy megtegye. Még véget sem tud vetni az életének. Mély szánalommal töltötte el, arra gondolva, hogy még erre sem képes. Csepp, csepp.
Elkezdtek cikázni a gondolatai a múlt képeire gondolva. Egyszerűen nem érzett élni akarást. Ennek ellenére volt némi élethez való ragaszkodása. Ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A teste tiltakozik a megsemmisülés előtt. Mindig is megterhelőnek érezte az életet. Mégis… mégis most úgy érzi, talán élete legrosszabb döntése lenne, ha eldobná magától – a számára feleslegesnek tűnő- életét.
Hirtelen a könnyek száma megsokszorozódott, és kitört belőle a heves zokogás. Régen sírt már igazán. Nagyon ritkán tudta magából kiadni ilyen módon a feszültséget. Pedig talán könnyebb lett volna. Ha néha ily módon kiürítette volna szívének, lelkének összes fájdalmát, kis időre ugyan, de megnyugvást érzett. Persze erről senki nem tudott, nem sírt mások előtt, szégyellte könnyeit.
A kést olyan hevesen szorongatta, hogy az ujjbegyei már teljesen elfehéredtek. A kezén az alig-alig észrevehető ereket fürkészte gondolataiba mélyedve. Az járt a fejében, hogy cselekedjen-e. A padlón már egész tócsát képeztek a könnyei, halványan tükrözte vissza a lámpa fényét. Körbenézett magán, és megállapította, hogy szörnyen fest.
Pár perc néma szipogás után döntött. Ismét meglendítette a kést, de most viszont meg is tette, amire készült. Kiserkent a vér, és megbabonázva figyelte, ahogy hullik le a padlóra ritmusos koppanásokkal kísérve. Sós ízű könnyei összekeveredtek a földre hulló édes vérrel. Már nem érzett fájdalmat, a mámor elöntötte, melegség futotta át. Nem bánta meg tettét, remélte, hogy odaát földöntúli boldogságban lehet része. Néhány pillanat múlva, - ami neki óráknak tűntek- a feje koppant a fürdőszoba padlóján. A vér, ami könnyekkel keveredett, szinte körülölelte. Csapzott hajtincsei gyengéden omlottak az arcába. Mosolygott.
Igen, mosolyogva halt meg, talán most érezte magát igazán boldognak, élete utolsó pillanataiban.
Utolsó kommentek