Az amerikai költőnő feláll az érzelmek tudományának valami képzelt kongresszusán és ünnepélyesen kijelenti, hogy az a bizonyos, valamikor igen elterjedt kedélyállapot, amit a költészet nyomán közönségesen «szerelem»-nek szoktunk nevezni s mint jól körülírt kórformát, legalább az irodalomból, jól ismerünk – hogy ez az egész dolog hanyatlóban van, kihalóban van, elvesztette virulenciáját, – jelentősége, mely évszázadokon keresztül, a költők tanúsága szerint, túlnőtte minden egyéb élettartalom jelentőségét: határozottan csökken, harmadrangúvá süllyed. A kor serdülő fia-lánya nem szerelmes már, legfeljebb csókolózik, csak úgy, mintahogy enni és inni szokás. Nem epekedik és nem szenved, és nem dobog .a szíve – nem is ér rá szerelemmel foglalkozni, egyéb dolga van, ami jobban érdekli őt holmi sóhajtozó nyávogásnál.

No hiszen, ha a dolog így áll, ezen nem volna mit sopánkodni. Ha a szerelem csakugyan betegség, életrontó vagy legalábbis életgátló jelenségek csoportja, akkor ennek a bejelentésnek csak örülni lehet, mintahogy mindenki örülne, ha az orvostudomány végre bejelentené, hogy a tuberkulózis, vagy mondjuk (hogy a lelki betegségeknél maradjunk) a dementia praecox pusztító, évszázados járványa hanyatlóban van.

Hála istennek, mondhatná a józan, egészségi ember – arról a kis romantikus boldogságról, mely mégiscsak együtt járt néha a szerelemmel, épp olyan szívesen lemondunk, mintahogy lemondunk a betegségeket kísérő láz kellemes borzongásáról. A szerelemre és egyéb lázakra fordított energiát majd okosabb, életteljesebb, termékenyebb tevékenységre használja fel testünk és lelkünk. Jobb világ következik, s ha a költészet kevesebb ihletet és tárgyat kap ebben a. világban: annál rosszabb a költészetre – miért becsülte túl a szerelmet? Tanuljon meg újra élni, nézzen körül, keresse tárgyát egyéb szépségekben vagy rútságokban.

*

Ennek a derék optimizmusnak egy kis hibája van. Csak akkor állja meg a helyét, ha a szerelmet betegségnek tekintjük.

Mihelyt kiderül, hogy nem az, az egész okoskodás kútbaesik optimizmus helyett, ijesztő szakadék nyilik meg előttünk – úgy járunk valamiképp, amint aki fájó lábát és kezét odaadta gyógyítani az orvosnak s műtét után magáhoztérve azt veszi észre, hogy levágták a lábát és a kezét.

*

Szerelem!

Mielőtt megülnők halotti torát, vagy négertáncot járnók sírja fölött…

Szerelem!

Mi az?

Tizenkét kötetben talán lehet rá felelni. De egy mondatban – meghatározni?

A tudomány szótárában ahonnan a meghatározások születnek, nem szerepel ez a szó. A tudomány vágyról beszél és vonzalomról. De mindenki tudja, hogy más dolog valamit szeretni, más dolog vágyni rá.

Szeretni – ez valami egészben magyarázhatatlan, magátál értetődő érzés, olyan, mint a posztulátumok a geometriában.

Vágyni – megszüntetni valamit, azzal, hogy magamévá teszem.

Fontos az, hogy e kettőnek semmi köze egymáshoz egyébként.

A szerelemben esik össze a kettő, mintahogy víz lesz az oxigénből és a hidrogénből, anélkül, hogy hidrogén és oxigén bármiben is hasonlítanának egymáshoz, vagy ami lesz belőle: a vízhez.

Vegyület és nem keverék. A magyar nyelv zsenialitása (más nyelv nem ismeri e szabatos megkülönböztetést) szeretetnek nevezi az összetevők egyikét, az eredményt, más szóval; szerelemnek..

Szerelmesnek lenni tehát annyit jelent, hogy szeretem azt, akire vágyok és vágyom arra, akit szeretek. Ha szeretek valakit, de nem vágyom rá, az nem szerelem és nem szerelem az se, ha vágyok valakire, de nem szeretem. Oxigén nem víz és a hidrogén sem víz, csak a kettő együtt. S amilyen nevetséges, tudákos nagyképűség víz helyett hákettőót mondani, épp olyan nevetséges a szerelem «lényegé»-t akár a vágyban, akár a szeretetben keresni, lévén a szerelem «lényege» nem vágy és nem is idealizálás és nem epedés és nem nyavalygás s nem holdvilág és udvarlás és szenvedés – lévén a szerelem lényege az, hogy két ember vággyal szereti egymást, szerelmesek egymásba, amihez nem kell se korszellem, se alkalmas körülmények, még költészet se kell, csak az élet élésének az a bizonyos lehetősége, amelynek hőfokánál két különböző elem, vágy és szeretet, egymással egyesül.

Nem érnek rá szerelmesnek lenni? Mintha azt mondanád: nem érnek rá születni vagy meghalni.

*

Amire «rá kell érni», ami csak akkor érik meg, lesz valamivé, ha foglalkozom vele, csinálom, fűtöm, főzöm, dopingolom, készítem, az nem szerelem. Olyan az, mint a művi úton előállított szerves vegyületek – használni lehet éppen, csak élet nem fakad belőle.

Erről a műveletről, a mesterségesen táplált «szerelemkultusz»-ról elhiszem, hogy hanyatlóban van, mintahogy hanyatlóban vannak bizonyos művészetek, amiknek virágzásához megfelelő körülmények kellenek.

De ne a szerelem haláláról beszéljen, aki ezeknek hanyatlását észleli.

A valódi művész, ha rossz művet lát, nem a művészet értékében jogosultságában kezd el kételkedni. A közönséges embernek megbocsátom a felületességet, ha a fércmű hatása alatt a műfajt ócsárolja – a költőnek nem bocsáthatom meg, ha rossz versekre hivatkozva tagadja a költészet megváltó erejében való hitét. Ki higyjen, ha ő nem? És hogy vegyem komolyan azt a költőt, aki mindenáron a közönség szemével akar látni, olyankor is, amikor a közönség, kiábrándulva, magát az eszmét önti el közönyének, hitetlenségének jeges záparával? Aki, csakhogy hízelegjen a. közönségnek, akkor is melléje áll, igazat ad neki, mikor szükségből csinál erényt s megtagad szépséget és igazságot, mert – képtelen szépre és igazra.

Költő, aki nem hisz a szerelemben!

Akkor már jobban tetszik nekem az az anekdótabéli nagy antiszemita, aki halálos ágyán zsidó hitre tért, azzal a megokolással, hogy ha már meg kell halni, egy zsidó haljon meg ne egy keresztény.

Tagadja meg inkább, hogy költő.

*

Nincs divatban a szerelem?

A te dolgod, költő, nem az, hogy ezt megállapítsd, hanem hogy újra divatbahozd.

Úgy, ahogy van. Az egészet, nem alkatrészeit. A szerelem alkatrészei, külön-külön ártalmas mérgek lehetnek, – ki merészelne ezeknek hatásáról ítélni a szerelem fölött? Strindberg és Wedekind csak a vágyat mutatták meg belőle. A vágy, magában, éget és pusztít – de éppenúgy tönkre sorvaszt, elgyengít és megpuhít a ködös ábrándozás, wertherkedés, sótlan és vértelen «gyengédség» lélekkeresés.

Ne mindig csak epedésről – ne mindig csak önfeláldozásról, ne mindig csak féltékenységről.

Ki mondta nektek, hagy a szerelem szenvedés, azért, mert szenvedést találtatok a holt szerelem boncolása közben?

Hullát boncoltatok.

*

Az eleven szerelmet mutassátok már meg egyszer, amit nem úgy hívnak, hogy szenvedés és féltékenység s epedés és vágy és kínzás és korszellem és divat – és nem is úgy, hogy kéj és mámor és sóhaj és lihegés, hanem egyszerűen így: boldogság.

A forrás üdítő italát se elektrónok körforgásának, hanem friss víznek hívja az egészséges ember, aki tapasztalatból tudja, hogy a szerelem, ha valóban az, nem pusztulhat el és nem halhat meg, – hogy nem mehet ki divatból a szívdobogás.

Az egészséges szerelem nem ártalom és gátlás, sőt minden ártalom és gátlás orvossága – de nem is célja, hanem feltétele az életnek, nem ott végződik, hanem ott kezdődik, ahol két igaz ember, férfi és nő, megtalálja egymást, hogy attól fogva együtt keressék az élet értelmét és tartalmát.

Ádám és Éva ők – nem a «boldog befejezés», hanem a boldog indulás örökkönélő, mert öröktőlfogva jelképes figurái.