Eljön az az idő, amikor már annyit csalódtál és annyi érzés kavarog benned, amikor már nem tudsz hinni senkiben és semmiben.
Egyetlen ember, akiről tudod, hogy kicsoda, hogy mit-hogyan gondol és soha nem hagy cserben, az saját magad! Az emberek számítóak és kétszínűek.
Ha valamit szeretnének tőled, azonnal melletted állnak és szavakkal és tettekkel bizonyítják: számíthatsz rájuk.
De csak addig számíthatsz bárkire a világban, ameddig TE segítesz. Aztán ha neked van szükséged a másikra, már nem vagy olyan fontos…
És eltűnnek a szép szavak.. És zordan koppannak a padlón a gondolataid… Miért kell örökös harckészültségben élni és azt figyelni, ki van a hátad mögött?
Miért van az, hogy olyan dolgokat képesek neked felróni, amiért valaha hálás voltál?
Miért van az, hogy a nőt látják benned, amikor te csak önmagadat adnád?
Meséltek nekem régen egy szigetről, ahol egyedül lehetnék. Ami csak az enyém… Most szeretnék ott lenni és figyelni a vizet. És örökre ott maradni… Ott nem lenne áskálódás…, nem lenne bántás… nem kellene csalódni …
Igaz, nem is lenne semmi, amiben hihetnék és nem lenne senki, aki egy kis időre elhiteti:
fontos és szép és jó vagyok.
De megér ennyi csalódást az egész?
Néha szeretnék kimenni egy magányos és elhagyatott helyre és figyelni a vizet.
Csak hallgatnám, mint suttognak felém a habok.
Talán ők is el tudnák velem hitetni, hogy szép és jó vagyok…
Utolsó kommentek