„… mindennemű emberi rend arra irányul, hogy az egyfajta állandó gondolati szétziláltságban élő ember ne fürkéssze, érezze az életet. Miért akarja a nagy ember mégis makacsul ennek ellenkezőjét, vagyis átérezni az életet, tehát szenvedni tőle? Mert rájön: az emberek azt akarják, hogy csapja be önmagát és amolyan hallgatólagos megállapodás keretében előcsalogatnák őt barlangjából. Ám a fülét hegyezve résen áll és így határoz: „meg akarok maradni önmagamnak”! És csak akkor kezdi lassanként megérteni, hogy ez iszonyatosan komoly elhatározás. Mivel alá kell merülnie a létezés mélyére szokatlan kérdések egész sorával ajakán. Miért élek? Milyen leckét kapok az élettől? Hogyan lettem olyan emberré, amilyen vagyok és miért szenvedek attól, hogy ilyenné lettem?”
„Éppen ilyen magányos embereknek van szükségük szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is.”
„A régi gondolkodók minden igyekezetükkel keresték a boldogságot és az igazságot; ám a természet zord alaptétele úgy hangzik, hogy soha senki nem találhatja meg amit keres. Ám aki mindenben igaztalanságot keres és saját szabad akaratából adja oda magát a boldogtalanságnak, azt tán már várja a csalódás egy másfajta csodája: valami kimondhatatlan közeledik felé. Aminek a boldogság és az igazság hitvány másolata csupán…”
Utolsó kommentek