CukojBojsÓ blogocskája^^

"...nem akarunk önmagunkra eszmélni. A sietség általános, mert mindenki önmaga elől menekül; általános e sietség felénk titkolása is, mert mindenki elégedettnek akar látszani és a legélesebb szemű megfigyelő elől is el akarja titkolni nyomorát; [...] Mindannyian ismerjük azt a különleges állapotot, amikor hirtelen kellemetlen emlékek tolulnak fel bennünk, mi pedig erőteljes mozdulatokkal kiabálva igyekszünk elhessegetni őket magunktól: ám a hétköznapi élet széles taglejtései és kiáltozásai elárulják, hogy mindenkor és mindannyian ilyen állapotban vagyunk, félünk az emlékezéstől és a belső élettől.[...] Amikor egyedül vagyunk és csend van, attól félünk, hogy valami suttog a fülünkbe, ezért gyűlöljük a csendet és társas élettel kábítjuk magunkat.
Mindezt megértjük néhanapján, és roppant mértékben csodálkozunk a szédítő félelmen és sietségen meg egész életünk álomszerű állapotán, amely iszonyodik az ébredéstől és annál élénkebb, nyugtalanabb képeket szül, minél közelibb az ébredés. Ám ugyanekkor érezzük azt is, hogy nagyon gyöngék vagyunk és nem tudjuk sokáig elviselni a legmélyebb magunkbaszállás pillanatait, és átéljük, hogy nem olyan emberek vagyunk, amilyeneket a természet tulajdon megváltása akart: már az is eredménynek számít, ha nagy néha felpillantunk, hogy legalább lássuk, milyen sodrásba merültünk. És saját erőnkből még a fejünket sem tudjuk felemelni-egyetlen pillanatra sem, azt is másnak kell felemelnie helyettünk. De hát kik emelik fel a fejünket?"