Állok csendben, füzfa tövében,
némaság ordít torkom sötétjében.
Könnyek tépik sebes arcom,
elbuktam a saját harcom.
Szólnék ha tudnék, ha nem fájna,
ha nem lenne már minden hiába.
Térdre rogyva az égre nézek,
átkozom magam amiért még élek.
Fáj a csend és fáj a lét,
megszenvedtem...most már elég!
S fejemben átsuhan a Gondolat,
mit egy hang belül egyre csak mondogat.
Hörgö szavaimat elfújja a szél,
zihálva kérdezem: ez ennyit megér?
De túl késö a válaszra várni,
szívembe nem lehet több sebet vájni.
Feladom végleg, tovább nem bírom,
a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom.
A Gondolat
2009.10.23. 21:50
Címkék: vers
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://cukojbojso.blog.hu/api/trackback/id/tr471470655
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek