Olyan életet élünk, amelyet nehéz élni. Cselekedeteinket nem mindig tudjuk a dolgokról támadt látomáshoz igazítani. (Azt hiszem megpillantottam sorsom színét, és máris szétfoszlik a tekintetem elől.). Fáradozunk és küzdünk, hogy visszanyerjük magányunkat. S mintha egyszerre kitörlődne belőlünk a harc és az élet. Milliónyi szempár gyönyörködött-e tájban, számomra mégis olyan, mint a világ első mosolya. Kivet önmagamból, a szó mély értelmében. Megszilárdított hitemben, hogy szeretetem nélkül hiábavaló minden, s hogy szeretetem, ha nem ártatlan, ha nem tárgy nélküli, számomra értéktelen. Megfoszt személyiségemtől, süketté tesz szenvedéseim iránt. A világ szép, és ebből áll minden. Türelmesen tanít a nagy igazságra, hogy a szellem semmi és a szív sem több. S hogy a kő, amelyet felhevít a nap, vagy a ciprus, melyet a kitárulkozó ég felnagyít, behatárolja az egyetlen világot, ahol értelmet kap az „igaza van”: az ember nélküli természet. Világunk megsemmisít. Lelkem mélyéig felkavar. Harag nélkül tagad meg. És én, beletörődve, legyőzötten, igyekszem egy olyan bölcsesség felé, amelyben minden az enyém,-ha szemem el nem öntenék a könnyek, és a lelkemet betöltő költészet heves zokogása nem feledtetné el velem a világ igazságát.
Utolsó kommentek