"...Nem érzem azt, hogy az emberek szeretnek. Egyszerűen nem hiszem el. [...] Most éppen totálisan szerelmes vagyok. Olyanba akibe nem kellene. Kegyetlenül tud fájni. Tudom, hogy mást szeret, és engem sohasem fog úgy szeretni. Egyáltalán nem is tud semmiről, soha nem beszéltem még neki az érzéseimről. Belehalnék a fájdalomba, ha visszautasítana. Hónapok óta tart ez, és nem tudom kiverni a fejemből. Fáj az, hogy mással van, ugyanakkor megnyugtató, hogy tudom, legalább ő boldog. Soha nem voltam neki igazán fontos, csak egy barát vagyok a sok közül. Éppen ezért nem mondtam semmit, ő boldog a barátnőjével, látom rajta, hogy sugárzik a boldogságtól, és nekem ez a legfontosabb. Azzal már nem törődöm, hogy ez nekem mennyire fáj. Csak hogy őt boldognak lássam. És ez megvan. Boldog, csak nem velem. [...] Hányszor voltam már úgy, hogy kitálalok neki mindent. Sosem tettem meg. Gyáva vagyok hozzá. És nem láttam értelmét se. [...] Szeretem minden porcikáját, minden tulajdonságát. Sőt, egy rossz tulajdonsága sincs. A LEGnagyszerűbb ember a világon. Sokszor gondolok arra, hogy véget kellene vetni az életemnek. Mi értelme van így? Senki nem szeret, legfőképpen ő nem. [...] Utálom magam. Fáj az élet minden perce......."
Egy kis idézet a naplómból...Régi, már el is múlt, de igen, volt ilyen időszakom...Kilábaltam belőle, és épp ezért merem kiírni magamból ide is:)
Utolsó kommentek