A legfájóbb kín örömet színlelni.
Általában minden élet-hazugságról pontosan tudnak az emberek, csak nem merik ezt az érzést szavakkal öntudatosítani.
Vigyázz, nem jó mélyre nézni egy lélekben. Én megkíséreltem, és elszédültem, mint aki óvatlanul szakadék fölé hajol.
Ahol ember van, ott titok van.
Nem tulajdonságaiért szeretünk valakit, nemcsak azért, mert szép, s akármilyen sajátságos, még csak nem is azért, mert rút, púpos vagy szegény: egyszerűen szeretjük, mert a világban hat egy szándék, melynek igazi tartalmát nem tudjuk kifürkészni, mely ötletszerűen ki akarja fejezni magát, hogy megújulhasson örök forgásában a világ, s érthetetlen szempontok szerint érint meg félelmes erejével lelkeket és idegzeteket, működni késztet mirigyeket, elhomályosít sugárzó agyakat.
Az ember nem beszél soha arról, ami fáj, hanem szótlanul elviseli.
Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.
Az ember elkövet valamit, akkor is, ha nincs haszna, sem öröme belőle. Ha visszanézel az életre, észreveszed, hogy sok mindent megtettél, éppen csak, mert módod volt megtenni.
Aki igazán van és teljesen él, soha nem unatkozik.
Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.
Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.
Meglep, mert egy emberből kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erőtlen, mennyire csak gyűlölet és irigység az ereje? Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipőd bepiszkolod vérrel és gennyel.
Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.
Nagyon ritka az ember, akinél a szavak teljesen fedik az élet valóságát. Talán ez a legritkább tünemény az életben.
Elsőrendű ember az, aki érdek nélkül pontos. A lomha, a nyegle, a frivol ember mindig késik. Az ilyen ember végül is lekésik az élet nagy találkozójáról: önmagának megismeréséről.
A szeretetre csak feltételesen vágyom; úgy, ha nem kötnek hozzá feltételeket.
Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz.
Igazában a bűn vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk. Az erény, ami kilátszik belőlünk, felülete csak a jéghegynek, ami a mélyben vagyunk.
De most nem félek többé... igézetben élek. Mintha tudnám a varázsszót... De a varázsszó mindössze annyi, hogy szeretek valakit.
Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.
Utolsó kommentek